A sérülések és balesetek elkerülhetetlenek, az életünk részét képezik. Mivel testünk regenerációra képes, hosszabb-rövidebb idő alatt meggyógyítja magát. De mit csináljunk a felépülés alatt? Folytathatjuk az edzést, ha még fájdalmunk van? Hogyan tudjuk testünk öngyógyító képességét támogatni? A hagyományos orvoslás szerint a pihentetés a legjobb megoldás, míg a sportolók a "kutyaharapást szőrével" receptet részesítik előnyben. Most én is beállok a sorba és a tudományt mankóként használva, megírom a saját álláspontom. Miről szól ez a cikk röviden? A fájdalommal kapcsolatos kutatások az utóbbi években egy nagyon népszerű témává forrta ki magát a kutatók körében. Számos állat és emberkísérlettel sikerült régi tévhitekről lerántani a leplet és új mélységbe terelni a fájdalmról alkotott tényeket. Megbízható elméletek vannak a fájdalom érzéki és emocionális megélésével kapcsolatban, hogy az agyunk miként dönt a fájdalom mellett vagy ellene és hogyan működnek a testünk fájdalomcsillapító rendszerei.
De jó, hogy nem csak én jövök le a kurva hidegben futni. " A futás megtanított mások tiszteletére. Végtelen tisztelet érzek akkor, amikor egy idősebb embert látok köröket róni, örülök, hogy nem otthon ül, és nem azon panaszkodik, hogy Istenem, annyira fáj a derekam, Mama, ide a Fastum gélt, de gyorsan. Akkor is mérhetetlen tisztelet önti el a lelkem, amikor túlsúlyos hölgyet, urat látok futni. Ismeretlenül is hihetetlen büszkeséggel gondolok rájuk, hogy fel tudtak kelni a kanapéról, és bele mertek vágni ebbe az egészbe, mert ez a legdurvább, elkezdeni. Legszívesebben megölelgetném őket és futnék folyamatosan mögöttük, egy molinóval a kezemben, hogy hajrá, meg tudod csinálni!! A futásnak hála egy közösség tagja lettem. Futó vagyok. Akkor is, ha most még "csak" a 6 km-t tudom gond nélkül lefutni. Az első versenyemen, 2013 őszén leginkább az fogott meg, hogy az a sok-sok ember, aki elindult a 3 km-es távon, azt mind egyetlen egy cél hajtja:az hogy fusson. Örömből, azért egyszerűen, mert futni jó.
30. Péntek: 11km, 54:01, Gyurival és Évivel a Normafánál futottunk. Benne 3, 64km váltakozóval, ami eléggé nem esett jól és pulzusom egész 175-ig ment fel. A kedd maga volt a pokol, mert teljesen szétcsúsztam és a végére pokolian beállt a derekam. Örültem, hogy haza tudtam kocogni, de egy térdemelés már nem ment volna. Szerdán aztán jött a résztáv és a 10 darab kört csak a legtapasztaltabb agg szenior tudta maradéktalanul teljesíteni közülünk. Nekem az első 4 ment le normálisan (73, 74, 74, 73) aztán kényszerpihenőre ítéltem magam, hogy a 6. -ra egy 72-es körrel térjek vissza, majd ettől annyira lezsibbadjak, hogy innen minden második 400 métert teljesítve egy 73 és egy 72 másodperces körrel fejezzem be az edzést. Persze azon túl, hogy csak 7 darab négyszázat csináltam meg a tízből a pihenő is többszörösére nőtt az első 4 után. Edzés után azonban baromi jól éreztem magam, ami annak tükrében, hogy tegnap még lépni alig bírtam igen kellemes volt. Hulla fáradt voltam, mikor hazaértem. Mármint főleg álmos, de a mai könnyű futást végül kihagytam.